Hálaadás és dicsőítés

A lényeg, hogy Isten szeretetének a megtapasztalása erősödjön bennünk - mondta Szabó József egri spirituális, aki a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjainak tartott lelkigyakorlatot.

Szabó József, az egri Érseki Papnevelő Intézet spirituálisa tartott lelkigyakorlatot augusztus 29. és szeptember 1-je között a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjainak. Ennek kapcsán beszélgettünk vele az imáról, szemlélődésről, Isten szeretetének a hétköznapokban történő felfedezéséről, a Lectio Divina-ról.

- Milyen gondolatokat hozott magával az egyházmegye papjainak?

- A lelkigyakorlat témája a Lectio Divina volt. Ez egy összefoglaló név, a bencés hagyományból ered és a jelentése nem szó szerint fordítva: a Szentírás imádkozva való olvasása. Úgy állítottam össze ezt a lelkigyakorlatot, hogy Lectio Divina-t végeztünk. Ez azért is nagyon jó, mert a pap, amikor készül a vasárnapi prédikációra, akkor az adott szentírási részt át tudja imádkozni. A szemináriumban mi ezt hét napra osztjuk el. Hétfőn történik a lectio: az evangéliumi rész elolvasása és megértése - mit akar mondani a szent szerző? Előtte kérjük a Szentlelket, hogy a mi életünkben váljon ez valóra. Ő, aki bennünk is él, sugalmazta ezt a szöveget. A következő napon végezzük a meditatio-t, az elmélkedést. A Szentírást a saját életemre alkalmazom: mit mond az evangélium és az én életemben hogyan van ez jelen? Mit akar Jézus és én hol tartok én ebben? Például a vasárnapi evangéliumban (Lk 14,25-33) azt olvassuk, "aki nem gyűlöli apját, anyját, testvérét meg a szeretteit, az nem lehet az én tanítványom". Gyűlölni, az egy igen erős kifejezés... Ezt inkább úgy lehetne mondani: "aki jobban szeret bárkit, mint engem, az nem lehet a tanítványom". Alap téma, hogy az én életemben ki az első, kihez ragaszkodom, milyen bálványaim vannak?...

A harmadik nap az oratio, vagyis az imádság - valamilyen gyümölcse lett az elmélkedésemnek. Nem olyan egyszerű mindig megélni az evangéliumot. Kijön mondjuk eredményként, hogy jobban ragaszkodok emberekhez, sikerhez, helyzetekhez, munkához, mint magához Jézushoz! Érzem a tehetetlenségemet és elkezdek erre a szándékra imádkozni. A lelkigyakorlaton persze vettük a különböző imaformákat is, és nagy hangsúlyt fektettem a hálaadásra és a dicsőítésre. A hálaadásban hitigazságokat vallunk meg, vagyis hitvallást teszünk, de úgy, hogy az Istennek hálát adunk: "Hálát adok Uram azért, mert te végtelenül szeretsz!" Valaki úgy imádkozik, hogy: "Uram, ne hagyj el! Uram, kérlek ne büntess meg!"... Ezért kár imádkozni. Inkább adjunk hálát a szeretetért, amiért velünk van, amiért a jóságát megmutatja rajtunk, amiért számára nincs lehetetlen, és csodát tud tenni az életünkben, meg tudja magát dicsőíteni... Ezek hitigazságok és ha ezeket erősítem magamban, akkor a hitem egyre jobban növekszik. Csak utána jön a kérés. Tehát ennek a technikáját ismertük meg, illetve, hogy ezek hogyan kapcsolódnak össze.

A negyedik pontja a Lectio Divina-nak a contemplatio vagyis a szemlélődés. Először ugye beszéltünk róla, utána pedig vezetett szemlélődést végeztünk közösen. Az említett evangéliumi résznél például az a kulcs, hogy sokszor azért ragaszkodok jobban emberekhez, tárgyakhoz, helyzetekhez, bálványokhoz, mert őket jobban szeretem, de azt is érzem, hogy ők jobban szeretnek, vagy ők az örömömnek a forrásai. A szemlélődésben a befogadáson van a hangsúly. Aktív figyelemmel az Istenre tekintek, és azt a kegyelmet kérem, hogy tapasztaljam meg az ő szeretetét.

Egy fél óráig csendben voltunk, ezt kértük, s a végén volt, aki egy szentírási idézetet mondott - drága vagy a szememben, ezt mondja nekem az Úr -, volt, aki a keresztet nézte, ahogy Jézus az értünk való szeretetéből szenved - nem elmélkedett rajta, hanem csak nézte. De a lényeg, hogy a szeretet-tapasztalat erősödjön bennünk.

A következő állomás, az úgynevezett actio. Ez az evangélium megélése, gyakorlatra váltása. Jézus, a hegyi beszéd végén világosan beszél arról, hogy a bölcs ember az, aki hallgatja az evangéliumot és tettekre is váltja. A balga ember pedig az, aki hallgatja, még tetszik is neki, de nem váltja tettekre. Ebben a részben keressük azt, hogyan lehet a megfelelő evangéliumi részt tettekre váltani. Visszatérve a példánkra, ha valaki minél jobban szereti az Istent - még a szeretteit is megelőzve -, annak az egyik és legfontosabb gyümölcse, hogy a szeretteit helyesebben és sokkal jobban tudja szeretni. Ez benne az örömhír. Sokszor a szeretet nevében annyi butaságot csinálnak emberek - kezdve a majomszeretettől, az elkényeztetésig -, sok szerepzavar alakul ki emiatt, és hosszú távon sok kára adódik az egész családnak.

Végigvettük konkrét helyzeteken, szituációkon is. Mivel a Lectio Divina hét napra van lebontva, két nap van az actio-ra. Vasárnap pedig a pap a homíliában erről sokkal mélyebben tud beszélni. A lelkigyakorlat lényege persze nem az, hogy valaki jobban tudjon prédikálni, hanem, hogy különböző imaformákat mélyítsen el, és közben a papnak az Istennel való kapcsolata egyre inkább erősödjön, a pap tüzes lelkületű legyen.

- Ez tehát egy igazi frissítő a papok számára, ami segít a szolgálatuk végzésében. Hogyan fogadták a papjaink az esetleg újszerű hozzáállást?

- Igazából ezt mindenki tanulja a szemináriumon, ezek nem új imaformák. Az elmélkedés és szemlélődés a szentek életében is jelen volt... Valójában az a kérdés, hogy ezeket ki, mennyire gyakorolja? A papoknál is nagy csapda, hogy sok a munka, a szemlélődés pedig időt kíván: hogy valaki lenyugodjon. Ez egyfajta semmittevésnek is tűnhet. Könnyebb dolgozni, valamit csinálni, telefonálni, intézkedni, pörögni és ezekhez indokot is találni... Azért is állítottam össze úgy ezt a Lectio Divina-t, hogy reális és élhető legyen. Az, hogy minden nap elmélkedjen, szemlélődjön meg mindent csináljon, az egy egyházmegyés pap számára nem nagyon megvalósítható. De ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden nap legalább fél óra személyes ima legyen. Ezt írja Szent II. János Pál pápa is a papnevelésről: vannak a papnak az életében kötelező imák - a szentmise, a zsolozsma, a hívekkel való ima -, de minden papnak szüksége van egy olyan imára, amely a mély, személyes istenkapcsolatot elmélyíti. Nem fogalmazza meg, de tulajdonképpen itt az elmélkedés, a szemlélődés és ennek egyik formája a csendes szentségimádás jelenik meg. Beszéltünk olyan gyakorlati dolgokról is, hogy a szentségimádást nem csak úgy lehet végezni, hogy este tízkor, amikor a pap hazamegy és már fáradt... Hanem például kihirdeti a templomban, hogy mise előtt kinyitja a tabernákulum ajtót és a hívekkel csendes szentségimádást végez. Ez a papnak is az imája, és a hívek is jelen vannak. Előtte lehet szólni pár szót a szemlélődésről...

Az atyáknak azt is elmondtam, hogy valaki minél mélyebben megtanul imádkozni, annál nagyobb vágya lesz arra, hogy másokat is megtanítson imádkozni. A régiek megszoktak egyes imádságokat, az nekik kielégítő is, de a fiatalok már másra vágynak. A világ felgyorsult, esetleg a családi háttér zavaros, ezért szeretnének valamit, ami stabilitást ad, ami mély és személyes. Ha mi nem tanítjuk a szemlélődést, akkor jönnek a mindenféle guruk, az okkultizmus. Rengeteg álvallás jelent meg, és sokan elmennek ebbe az irányba. Én is vezettem most otthon egy Szentlélek szemináriumot és a kérdőíven rajta volt, hogy ki vett részt vagy érdeklődött az okkultizmus iránt. Hát sokan vettek részt... Amikor rákérdeztem, hogy hajlandók-e abbahagyni? Akkor azt mondták, hogy csak akkor, ha találnak jobbat, vagy ha valaki megmagyarázza nekik, hogy az miért rossz. És beszélgetve velük, elmondták, hogy ha előbb tudták volna, hogy az Egyházban vannak ilyen mélységek - a szentségimádásban, az imaformákban is -, akkor eszükbe sem jutott volna, hogy elmenjenek ilyenre. Csak azt érezték, hogy valahogy ez nekik lapos, és kerestek valami mást. De most felfedezték azt, hogy az Egyház milyen gazdag, így természetes nekik, hogy tiszta szívvel így imádkozzanak. Persze azt sem tudták, hogy az okkultizmus, a "new age" felfogás milyen károkat tud okozni...

A papoknak azt mondom, hogy mélyen imádkozni és utána imádkozni tanítani a személyes imára, főleg a fiatalokat - erre igény van. A rózsafüzér társulatos imákba a fiatalok már sokszor nem tudnak bekapcsolódni. De tapasztalatból mondom, hogy a Szentlélek szemináriumra, ha megszervezzük vagy szentségimádásra jönnek sőt, kifejezetten kérik! Most is szervezzük az Egri Bazilikában. Akik Szentlélek szemináriumot végeztek és akik akarnak jönni azoknak mindig van először egy megosztás, tanítás, közösségi beszélgetés és tisztán, egy óra szentségimádás. Ez utóbbihoz ők nagyon ragaszkodnak. Tehát nem kell rábeszélni őket, hanem megérezték az ízét.

- Visszatérnék a beszélgetésünk egy gondolatára, ami Isten szeretetének megtapasztalására, megérzésére vonatkozott. Ez a híveket is erősen foglalkoztatja. Sokkal könnyebb azt szeretni, akit látunk, hallunk, tapintunk, aki szép szavakat mond nekünk és jót tesz a gyakorlatban velünk. No de hogyan érezhetjük meg jól Istennek a szeretetét? Nekem egyszer egy gyóntató azt mondta, hogy a minket körülvevő világban, a szépben, a jóban, családunk szeretetében, -jóságában, hiszen ez mind maga, Isten...

- Amit elmondott, azzal egészíteném ki, hogy kétségtelenül, Istent mindenben meg lehet találni, de persze akkor, ha valaki tényleg odafigyel arra, hogy az Istent felfedezze. A másik pedig az, hogy több összetevője van a szeretet megtapasztalásának. Ez egy összetett valóság és egyénenként változik. Például a kérő imának a minősége részben függ az Istenképtől és az önképtől. Ez nagyban meghatározza, hogy én mit tudok befogadni. Ha rossz az önképem és pláne az istenképem is, akkor abból elég zűrzavaros dolog lesz. Ez az "Uram irgalmazz"-lelkület, ami inkább félelmet szül, mint a szeretet megtapasztalását. Ilyenkor lelkigyakorlatok, imák, lelki vezetés által, Uram bocsá' még pszichológus vagy terápia segítségével is javítani kell az önképen. A másik pedig a helyes istenkép kialakítása, ami tanulási folyamat eredménye. Vannak nagyon jó lelki könyvek, imádság, szentségimádás, ami segíthet ebben.

De nagyon hatékony az istenkép kialakítására a hálaadás és a dicsőítés! Ezért az egyik kedvenc imám - meg erről beszélek a legszívesebben -, amikor hitigazságokat vallok meg: "Dicsőítelek téged Uram, mert jó vagy! Dicsőítelek, mert te vagy a szeretet! Dicsőítelek és áldalak téged, mert te végtelenül szeretsz engem!" Ez Isten nagyságáról szól, meg ahogyan ő engem néz. És persze elgondolkodunk, hogy: engem?! Hát rajtam mit szeret az Isten? És ilyenkor hitből, tudatosan megvallom, - úgy szoktam mondani, hogy ha jól esik, ha nem -, hogy: "Hálát adok Jézusom, hogy te szeretsz engem! Hálát adok, hogy te gyönyörködsz bennem! Hálát adok, hogy te ugyanúgy szeretsz, mint más embert, mint a római pápát vagy bárkit! Hálát adok, hogy te vagy a szeretet és arra szomjazol, hogy ezt átadd nekem és ezt be tudjam fogadni, és hogy te legyél az örömöm." Sokszor ez áldozattal jár. Szoktam is mondani, hogy időnként ez a kereszthordozás egyik formája. Nem az, hogy én mennyit szenvedek... Valaki - elnézést - a butasága miatt szenved. Az nem kereszthordozás. Én inkább az előbbivel arra gondolok, hogy az érzelmeim másfelé húznának mondjuk a neveltetésem miatt, de az igazságot vallom meg, ami az Isten - ez a dicsőítés -, meg ahogyan engem szeret, ahogyan hozzám viszonyul - ez a hálaadás. Ez az aggodalmaskodásnak is az egyik legjobb ellenszere. Valaki csak maga körül forog: "Mi lesz akkor, ha?... Nem tudom." Az a biztos, hogy akármi lesz, az Isten velem van! Ez például egy nagyon hatékony eszköz.

De mindenképp, szükséges olvasni a Szentírást, elmélkedni róla, lelkigyakorlatokon részt venni. Tehát ez egy összetett valóság, de ha valakiben ott él a vágy, megtalálja a módját, mert sok eszköz áll a rendelkezésére. Amikor elmélyül, akkor döbben rá, hogy igazából egész életében erre vágyott, vagy nagyon sok bűnt azért követett el, mert valamire vágyott, csak nem tudta, hogy mire.